- Nem esett bajod? - kérdezte Tom.
- Nem, semmi bajom. - mondtam, de közben tudtam, hogy a bokám kificamodott. Mégis örültem. Sikerült kinyögnöm három értelmes szót is!
"Gratulálok" - biztattam magam.
- Hazakísérjelek? - tette fel a kérdést, de nekem már el is kezdtek a fejemben kavarogni a gondolatok: " Jézusom! Pedig annyira szeretném, hogy velem jöjjön, de nem akarom leégetni magam (ami elég jellemző rám) "
- Nem kell, de azért kösz! - mondtam végül beletörődve.
- Biztos nem esett semmi bajod? - kérdezte.
- Nem! - vágtam rá, de megtörtént a katasztrófa. Rájöttem, rá se bírok állni a lábamra. Így nem lesz egyszerű elhitetni Tommal, hogy tényleg semmi bajom, de aztán erőt vettem magamon és megköszörültem a torkom:
- Hát... Akkor... Szia... - és már próbáltam is arrébb bicegni. Tom nem szólt, de végig éreztem, hogy figyel, egészen addig, míg be nem kanyarodtam a sarkon. " Fuhh... Dancsi, ezt épphogy megúsztad, de jó nagy bolondot csináltál magadból " - mondtam magamnak mérgesen. Hazamentem és elmeséltem anyumnak a történteket (Persze Tomot nem említettem, helyette azt mondtam, hogy elestem. Egyszerűen nem akartam, hogy megtudja, de még én sem tudtam, hogy miért.) Erre ő elkezdett valamit hadarni, amiből csak azt a szót tudtam kivenni, hogy "kórház".
- Micsoda? Anyu, lassíts! Nem Értek egy mukkot se! - ripakodtam rá.
- Bocsánat! - hadarta még mindig alig érthetően - Azt mondtam, hogy beviszlek a kórházba, hogy megnézzék nem történt-e komolyabb baj.
- Mikor? - kérdeztem.
- Most! - vágta rá.
- MICSODA?????? Az nem lehet! Most telefonált Petra, hogy mindjárt átjö... - de már nem tudtam befejezni, mert hirtelen meghallottam a csengőt. Kinyitottam az ajtót és ki állt ott?
- Szia, Dancsi! - köszönt Petra. - Már jobban vagy?
- Ehm... Igen, de most sajnos nem érek rá. Bocsi mennem kell. - nyögtem kissé zavartan. - Tudod anyum bevisz a kórházba.
- Veletek mehetek? - kérdezte.
" Hogy ez nekem nem jutott eszembe! " - gondoltam.
- Persze! Egy pillanat megkérdezem anyumat is! - feletem és berohantam a házba otthagyva szegény Petrát.
- Anyu! - kezdtem el a mondandómat és biztos ami biztos, elővettem a " bociszemeimet ", hátha így sikerül meggyőzni.
- Igen, jöhet! - felelte nyugodtan.
- Hát ezt meg honnan tudtad? - néztem rá furcsán.
- Hát milyen anya az, aki nem ismeri a lányát? - nézett rám mosolyogva.
- KÖSZÍÍÍÍÍÍÍÍ! - visítottam és visszarohantam Petrához, aki már beljebb is tessékelte magát a házba és az ajtó előtt várt.
- Na megengedte? - kérdezte.
- Igen! - vágtam rá azonnal.
- Ez nagyszerű! Akkor tőlem indulhatunk is. - mondta, de mire a végére ért anyum már a hátam mögött ácsorgott.
- Na mi lesz? Itt alszunk vagy indulunk? - kérdezte vigyorogva.
- Indulhatunk, de már nem fáj a lábam... - próbálkoztam, hátha elenged Petrával bringázni.
- Persze! Ó, ha Petra nem lenne itt, mit is kezdenék veled? - mondta.
- Nézd, már tudom mozgatni, semmi bajom. - hadartam, mert izgultam, elenged-e minket.
- Rendben menjetek. - kacsintott rám a szeme sarkából és hozzátette - de ha haldokolsz, nem vállalom, hogy beviszlek a kórházba.
Nevetett egy nagyot (a tőle már megszokott horkantással xD) és eltűnt a házban.
- Akkor bringára fel! - néztem Petrára.
- Rendben. Elkisérsz hazáig, hogy elhozzam a biciklim? - kérdezte.
- Persze. Induljunk. - mosolyogtam és már mentünk is.
Na bocsi, hogy megint ennyi ideig nem írtam semmit, de most, hogy bejött a képbe a kézműves szakkör, megint kevés a szabadidőm. Azért majd néha-néha rászánom magam ;)
9. fejezet
2008.04.16. 17:31 Bambi
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://dancsyth.blog.hu/api/trackback/id/tr34428617
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.