Tokio Hotel

Fáradtan értünk haza a bringázás után. Késő volt már, amikor egyszer csak megszólalt a telefonom.
- Halló? - vettem fel, de közben furcsálltam, hogy ki lehet az, aki ilyen későn telefonál?
- Szia! Holnapra el tudsz jönni hozzám? Meg kéne tanulnod egy dalt...
Ekkor jöttem rá. A menedzserem az. Nem is tudtam mire vélni, de valahogy már nem érdekelt ez az egész éneklés dolog.
- Ehm... - köszörültem meg a torkom. - Igazából... Én már nem nagyon szeretnék énekelni... De nem is erről van szó, hanem nekem már nincs se türelmem, se energiám ezt folytatni, mert elég stresszes ez az életmód. Egy picit talán túlságosan is...
- Már te is? - kérdezte idegesen.
- Hogy hogy " én is " ? - kérdeztem meglepődve.
- Tudod... Nem akartam szólni, de kb. tíz perce telefonáltam Petrának, aki szintén azt mondta, mint te... - mondta zavartan.
- Értem. Hát akkor viszlát! - köszöntem el.
- Szia!
Nem hittem el. Egyszerűen nem tudtam megérteni, mért mondta le Petra az épp megvalósuló álmát, hisz nemrég azt mondta még, hogy a fél életét odaadná, ha híres énekes lehetne... " Fel kéne hívni! " - mondtam magamnak, de eszembe jutott, mennyi az idő. Ilyenkor ő már biztosan alszik. Hirtelen nagyon szomorúnak éreztem magam. Mintha Petra cserben hagyott volna. A lelkem mélyén azonban tudtam, én is le akartam mondani az égészet, de mégis csalódott voltam. Csak anyum hangja hallatán tértem vissza a " való világba " :
- Daniella!
- Tessék? - vágtam rá idegesen, mintha időre kéne válaszolnom.
- Lejönnél? Szeretnék veled beszélni... - ez a hang olyan volt, mint amikor anyum ideges, de nem értettem, miért.
- Ööö...  Persze! - feletem és leviharzottam a lépcsőn.
- Tudod... - kezdett bele. - Nem olyan régen megegyeztünk, hogy csak 1 hónapig leszünk itt. Már lassan iskola. Elég a nyaralásból. Haza kéne menni.
- Miiiiii? - kérdeztem, és közben reménykedtem benne, hogy nem jól hallok.
- Sajnálom. Tudom, hogy szeretsz itt lenni, de... És most, hogy lemondtad az éneklést... - felelte.
Én meg felrohantam a szobámba, hogy kisírjam magam és próbáljak valami jó okot találni arra, hogy miért maradjunk még. De csak egy jutott eszembe: Tom...


















Fuhh 2 nap alatt 2 rész :P Ez nem semmi! Ilyen még nem is volt! Na, ennyi munka után ajánlom, hogy tetsszen xD És köszi, hogy vetted a fáradtságot elolvasni xP

- Nem esett bajod? - kérdezte Tom.
- Nem, semmi bajom. - mondtam, de közben tudtam, hogy a bokám kificamodott. Mégis örültem. Sikerült kinyögnöm három értelmes szót is!
"Gratulálok" - biztattam magam.
- Hazakísérjelek? - tette fel a kérdést, de nekem már el is kezdtek a fejemben kavarogni a gondolatok: " Jézusom! Pedig annyira szeretném, hogy velem jöjjön, de nem akarom leégetni magam (ami elég jellemző rám) "
- Nem kell, de azért kösz! - mondtam végül beletörődve.
- Biztos nem esett semmi bajod? - kérdezte.
- Nem! - vágtam rá, de megtörtént a katasztrófa. Rájöttem, rá se bírok állni a lábamra. Így nem lesz egyszerű elhitetni Tommal, hogy tényleg semmi bajom, de aztán erőt vettem magamon és megköszörültem a torkom:
- Hát... Akkor... Szia... - és már próbáltam is arrébb bicegni. Tom nem szólt, de végig éreztem, hogy figyel, egészen addig, míg be nem kanyarodtam a sarkon. " Fuhh... Dancsi, ezt épphogy megúsztad, de jó nagy bolondot csináltál magadból " - mondtam magamnak mérgesen. Hazamentem és elmeséltem anyumnak a történteket (Persze Tomot nem említettem, helyette azt mondtam, hogy elestem. Egyszerűen nem akartam, hogy megtudja, de még én sem tudtam, hogy miért.) Erre ő elkezdett valamit hadarni, amiből csak azt a szót tudtam kivenni, hogy "kórház".
- Micsoda? Anyu, lassíts! Nem Értek egy mukkot se! - ripakodtam rá.
- Bocsánat! - hadarta még mindig alig érthetően - Azt mondtam, hogy beviszlek a kórházba, hogy megnézzék nem történt-e komolyabb baj.
- Mikor? - kérdeztem.
- Most! - vágta rá.
- MICSODA?????? Az nem lehet! Most telefonált Petra, hogy mindjárt átjö... - de már nem tudtam befejezni, mert hirtelen meghallottam a csengőt. Kinyitottam az ajtót és ki állt ott?
- Szia, Dancsi! - köszönt Petra. - Már jobban vagy?
- Ehm... Igen, de most sajnos nem érek rá. Bocsi mennem kell. - nyögtem kissé zavartan. - Tudod anyum bevisz a kórházba.
- Veletek mehetek? - kérdezte.
" Hogy ez nekem nem jutott eszembe! " - gondoltam.
- Persze! Egy pillanat megkérdezem anyumat is! - feletem és berohantam a házba otthagyva szegény Petrát.
- Anyu! - kezdtem el a mondandómat és biztos ami biztos, elővettem a " bociszemeimet ", hátha így sikerül meggyőzni.
- Igen, jöhet! - felelte nyugodtan.
- Hát ezt meg honnan tudtad? - néztem rá furcsán.
- Hát milyen anya az, aki nem ismeri a lányát? - nézett rám mosolyogva.
- KÖSZÍÍÍÍÍÍÍÍ! - visítottam és visszarohantam Petrához, aki már beljebb is tessékelte magát a házba és az ajtó előtt várt.
- Na megengedte? - kérdezte.
- Igen! - vágtam rá azonnal.
- Ez nagyszerű! Akkor tőlem indulhatunk is. - mondta, de mire a végére ért anyum már a hátam mögött ácsorgott.
- Na mi lesz? Itt alszunk vagy indulunk? - kérdezte vigyorogva.
- Indulhatunk, de már nem fáj a lábam... - próbálkoztam, hátha elenged Petrával bringázni.
- Persze! Ó, ha Petra nem lenne itt, mit is kezdenék veled? - mondta.
- Nézd, már tudom mozgatni, semmi bajom. - hadartam, mert izgultam, elenged-e minket.
- Rendben menjetek. - kacsintott rám a szeme sarkából és hozzátette  - de ha haldokolsz, nem vállalom, hogy beviszlek a kórházba.
Nevetett egy nagyot (a tőle már megszokott horkantással xD) és eltűnt a házban.
- Akkor bringára fel! - néztem Petrára.
- Rendben. Elkisérsz hazáig, hogy elhozzam a biciklim? - kérdezte.
- Persze. Induljunk. - mosolyogtam és már mentünk is.


















Na bocsi, hogy megint ennyi ideig nem írtam semmit, de most, hogy bejött a képbe a kézműves szakkör, megint kevés a szabadidőm. Azért majd néha-néha rászánom magam ;)

Reggel arra ébredtem, hogy a nap belesütött a szemembe. Aztán ezsembe jutott a tegnap este. Lecsoszogtam a lépcsőn, be a konyhába, odavetettem anyumnak egy "sziát", leültem az asztalhoz és elkezdtem kanalazni a zabpelyhet. Mikor végeztem, felmentem a szobámba és ladobtam magam az ágyra. "Majd találkozunk! Majd találkozunk"- szólt egyre hangosabban Tom hangja a fejemben. Ekkor hallottam, ahogy anyum kinyitja az ajtót és beszól Petra hangja:
- Csókolom! Dancsi itthon van?
A választ nem is hallottam csak a lépcső nyikorgását, ahogy Petra jön fölfelé. Kinyílt a szobám ajtaja.
- Szia- köszönt.
- Sssszzzíaaaaaaaaaa...-mondtam még mindig Tomra gondolva.
- Mizujs?- kérdezte legjobb barátnőm, de ezt már nem hallottam meg.- Hahóóóó!- integetett Petra.
- Jaj, bocsi csak még nem ébredtem föl.- válaszoltam.
- Ja, oké. Akkor nem zavarok.- mondta és elment.
Elhatároztam, hogy kimegyek sétálni a friss levegőre, hátha akkor kimegy a fejemből az előző nap. Felöltöztem és minden köszönés nélkül elmentem. Már egészen elfelejtettem Tomot, mikor eszembe jutott, hogy nem mondtam meg anyumnak, hogy hová megyek. Előkerestem a táskámnból a mobilomat és tárcsázni kezdtem a számot. Nem is néztem magam elé. Csak azt vettem észre, hogy nem nekimentem valakinek. A második pillanatban már a földön feküdtem. Már épp üvölteni akartam, hogy "Hé, nem tudsz vigyázni?!", amikor felnéztem és megláttam. Ő volt az, Tom. Egyszerre csak egymásra néztünk és egy jó ideig csak bámultunk ki a fejünkből, amikor hirtelen felállt.
- Ööö... Bocsi- mondta, miközben segített felkelni a földről.
"Gyerünk! Mondj már valamit"- súgta egy hang a fejemben, de nem bírtam megszólalni.
















Na megnit volt egy kis időm írni :) Remélem tetszik ez a rész (is) és mostantól elmegyek a suliból és lesz időm írni. Többször mint eddig. Azért pontos időpontot még nem mondok, de majd legközelebb... XD

Nagyon gyorsan telt el a hét. Éppen hogy csak csörgött az ébresztőórám, rögtön rohantam le az emeletről.
-Szia anyu - köszöntem, de nem jött válasz. - anyu hol vagy?
Körberohantam a házat egyi szobából a másikba, de nem volt otthon senki. De nem bánkódtam sokat. Nem is lett volna időm rá, mert rohantam Petrához. Gyorsan elkészültem és kiszáguldottam az utcára. Amint odaértem Petráék házához, becsengettem, de nem volt válasz. Petra ablaka mellett állt egy fa és az ága odahajlott az ablakhoz. Felmásztam rá és akkor láttam, hogy a szoba üres. Hazamentem és elhatároztam, hogy fel fogom hívni Petrát. Nem szólt bele senki, ezért letettem. Bekapcsoltam a TV-t, de nem akart megjelenni a kép, pedig a hangot hallottam. Kikapcsoltam a TV-t és telefonálni akartam a szerelőnek, de nem találtam sehol a mobilom. Odamentem a naptárhoz megnézni, hogy mi a program mára, mivel én egyedül nem tudnám megjegyezni, mindig a naptárba írok mindent. Akkor láttam meg. Aznap volt a szülinapom és én nem tudtam erről.
-Ilyen az én szerencsém. Most tölthetem egyedül a szülinapom. - mondtam.
És akkor vettem észre, hogy társaság hiányában magamban beszélgetek. Felmentem a szobámba a számítógépemhez és írtam egy e-mailt az egyik legjobb haveromhoz, Nórához. Azonban mikor el akartam küldeni, kikapcsolt a gép magától. Nem bírtam elhinni, hogy ma a szülinapomon minden ellenem fordult. Már csak a rádió maradt, amit igaz, elég ritkán hallgattam, de ha nincs más választásom, akkor még a rádió is jó. De gondolhattam volna, hogy az is elromlik ma. Ekkor eszembe jutott, hogy ott a bicikli is és elmehetek a közeli barkba. Viszont a bicikli kerekei le voltak eresztve. Nem akartam elhinni. Azt hittem, ez életem legrosszabb napja. Főleg mivel még csak 12 óra volt. Akkor jutott eszembe, hogy itt az ebéd ideje. Benéztem a hűtőbe és láttam, hogy teljesen üres és a bolt is bezárt már. Szóval ki kellett bírnom evés nélkül holnapig. Gondoltam alszom egyet, amíg az eltűnt ismerősiem elő nem kerülnek. Mire felébredtem már este 6 óra volt. Nem igazán értettem, hogy aludhattam ennyit, de nem is érdekelt. Lementem megnézni, hogy a szüleim itthon vannak e, de sehol senki. Bementem a nagyszobába, ahol pár perccel előbb még égett a villany. Amint beléptem nagyon meglepődtem.
- Meglepetés - kiáltotta mindenki a szobában.
Végignéztem a tömegen. Ott volt anyum, apum, Petra, Nóra és... a Tokio Hotel.
- De hogyan... - nyögtem, de csak ennyit bírtam mondani.
Petra magyarázni kezdte:
- Elrontottuk a TV-t, a számítógépet, a rádiót, leeresztettük a bicikli kerekét és kiürítettük a hűtőszekrényt.
- Ja és megkértük a Tokio Hotelt, hogy jöjjenek el a szülinpi bulidra. - fejezte be Nóra.
- Jézusom! - kiáltottam. - azt hittem meg is feledkeztetek a szülinapomról.
- Dehogy.- mondta anyum és beheozott egy óriási tortát. - ez a szülinaposé.
Nagyon jó buli volt és mikor az ajándékozásra került a sor egyszer csak a tömegből odajött Tom és egy ajándékcsomagot adott oda nekem. Kinyitottam és egy nyaklánc volt benne.
- Ez gyönyörű - mondtam és magöleltem, mire ő is átkarolt. Végül midenki átadta az ajándékokat és a buli végetért. Mindenki elment csak Tom maradt.
- Majd még találkozunk - súgta nekem. - szia!
Tom kiment az ajtón és én a meghatódottságtól a könnyeimmel küzködtem. Bementem a szobámba, de nem tudtam aludni. Ennek 2 oka is volt. Az egyik az, hogy már aludtam napközben, de a fő ok az volt, hogy Tom lebegett a szeme előtt, amint azt mondja: "Még találkozunk". Aztán úgy hajnali 3 óra körül mégis elaludtam. Ez volt életem legszebb napja.


















Most egy kicsit hülyén néz ki, hogy tegnap írtam, hogy nem írok mostanában, de lett egy kis szabadidőm. Azért remélem tetszett a történet. És nem fogok most sem sűrűn írni, mert örülök, hogy még ma volt egy kis időm. Bocsi!

Bocsi, de bizonytalan időre abba kell hagynom az írást, mert nagyon sok a dolgom és a szabadidőmben (ami még marad) a honlapomat szerkesztem: www.ndb.mlap.hu légyszi nézzétek meg van Tokio Hotel ott is (csak a TH rajongóknak mondom)

Eljött a találkozó ideje. A gond csak az volt, hogy teljesen megfeledkeztem róla és a mobilom is ki volt kapcsolva, így Tom fel sem tudott hívni, hogy mi van. Mire eszembe jutott és próbáltam felhívni, nem tudtam elérni. A mobilom kijelzett: " 11 nem fogadott hívás " és mindegyik Tomtól. Úristen! Ennyiszer keresett. Egy ideig csak döbbenten bámultam a telefonom, de rájöttem, hogy annak nincs túl sok értelme. Nem tudtam mit csinálni, így hát bekapcsoltam a TV-t. Sajnos nem ment semmi érdekes. Kikapcsoltam. Eszsembe jutott, hogy fel kéne hívni Petrát. Elővettem a mobilt és csak akkor vettem észre: Tom csak 10-szer keresett. A másik egy idegen számról jött. Visszahívtam a "titokzatos embert".
- Halló? - szólt bele egy hang.
- Jónapot kívánok. Elnézést a zavarásért, de előbb ezen a számon hívtak és...
- Ó, te biztos Daniella vagy igaz?
- Igen.
- A menedzseretek vagyok.
- Jaj, hát persze...
- Na azért kereslek, mert egyre kevesebb rajongója van az együtteseteknek és amikor megkérdeztem egy pár rajongót, azt mondták, hogy a stílusotok a baj. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha csak énekesek lennének. Maradhat a banda ugyanúgy is akár.
- Ööö... Rendben.
- Legyetek a próbateremben 10 perc múlva!
- Rendben.
- Na szia!
Letette. Elkezdtem felhívni az együttes tagjait. Pont 9 perc alatt értünk oda.Mikor a menedzser meghallgatott, rájött, hogy rajtam és Petrán kívül senkinek nincs hangja.
- Petra, Dancsi bocs, de csak úgy lehettek sikeresek, ha egyedül próbálkozotok. -hangzott a megdöbbentő bejelentés a menedzsertől.
Mit volt mit tenni elvállaltuk. De csak akkor ért meglepetés.
- Mivel ketten vagytok és így nem jó, ezért külön-külön kell szerencsétpróbálnotok. -monda a menedzser. Nem tudom, hogy vett rá, de a végén elvállaltuk, de egyedül nem fog menni. Egyedül még normális dalt se tudunk írni. Amit eddig elértünk közös munka volt. Nagyon sajnáltuk, de nem adtuk fel az álmunkat emiatt. De hogy fogunk boldogulni egyedül?

















Na remélem tetszett és bocsi, hogy ilyen későn írtam, de mondtam, hogy nem fogom tudni betartani az 1 hetet. Még egyszer bocsi!

Sok nap eltelt azóta, hogy a TH-s srácok megadták a telefonszámukat, de nekem még nem volt bátorságom felhívni őket. Csak reggel 8 óra volt és általában 10-ig szoktam aludni, de nem hagyott nyugodni az a 4 telefonszám. Elhatároztam, hogy felhívom őket, de egy kicsit később, hátha még alszanak. De milyen ürüggyel? Hiszen nem mondhatom azt, hogy nem bírtam aludni, meg ilyen zagyvaságokat. Valami pontos indok kellett, de fáradt voltam még és nem bírtam gondolkodni. Lementem a szobámból, le az emeletről egyenesen a konyhába. Anyum már rég fent volt. Rájött a "takarítóláz" és ilyenkor nem bír nyugton maradni.
-Szia anya!- köszöntem
-Jó reggelt! Hogy hogy fent vagy ilyen korán?
-Hagyjuk.
-Rendben te tudod.
Elővettem egy  tálat, beleraktam zabpelyhet, majd öntöttem rá egy kis tejet. Hamar eltűnt a reggeli. Közben a gondolatok kavarogtak a fejemben: Meddig várjak? Mikor hívjam fel őket? Végül eldöntöttem, hogy 11 órakor, hisz az már nincs korán és ebédidő sincs még. Elhatároztam, hogy átmegyek Petrához. Gyorsan felöltöztem és el is indultam. Biciklivel mentem. Hamar megérkeztem. Petrával megbeszéltem, hogy mért nem tudtam aludni, mire ő felajánlotta, hogy ő felhívja őket akár rögtön. De én nem egyeztem bele. Elmentünk egy kicsit sétálni (már csak azért is, mert Petrának még meg kellett sétáltatnia a kutyáját is) És csodák csodájára mire megérkeztünk 11 óra volt. Hamar eltelt az idő.  Kit hívjak fel vajon? Végül közösen Tom mellett döntöttem.
-Halló?- vette fel.
-Szia! Daniella vagyok a próbán találkoztunk.
-Ja már emlékszem!
-Lenne egy kérdésem.
-És mi az?
-Ugye én gitározom meg énekelek is egyben és szeretnék tanácsot kérni tőled meg a tesódtól, mert ti nagyon jól zenéltek és hát...
-Oké hol?
-Ööö... Nem itt lakom, nem tudom.
-Jó akkor amikor az utcán mentél biztos láttál már egy nagy szökőkutat.
-Aha.
-Na ott jó lesz?
-Igen. Hány óra jó nektek?
-Legyen délután 4.
-Oké! Köszi! Szia!
-Szia!
Na ez letudva. Petra is velem akart jönni, így elhatároztam, hogy őt is viszem magammal. De még csak fél 12 volt. Sok időnk volt még, úgyhogy elmentünk biciklizni.


















Na remélem tetszett és újra izgultok, hogy mi lesz a következő részben! És mégegyszer bocs, hogy nem tudom betartani, hogy hetente írom az új részt, de nagyon elfoglalt vagyok!

Eljött a nagy nap! Már nagyon izgultunk. Még egy utolsó próba otthon a garázsban és indultunk. Szandra szólt hogy a slui miatt később jön, így ő nem volt velünk. Már meg is érkeztünk a koncert helyszínére, amikor Szandra hívott. Közölte, hogy nem nem biztos, hogy el tud jönni, mert nagyon sok dolga van még.
-Jaj, most mi lesz? - sipítozott anyu.
-Én se tudom.-feletem.
Nagyon megijedtünk. Talán le kéne mondanuk a koncertet? Nem. Még nem. Abban bíztunk, hogy Szandra időben megjön. Már csak 1 percünk volt. Nagyon félelmetes volt, hogy az első koncertünk lehet, hogy az utolsó lesz. Kitaláltuk, hogy odateszünk mellém is egy mikrofont és  Szandra helyett én leszek a vokalista, mert (állítólag) én is tudtam valamennyire énekelni. Felléptünk a színpadra. Alig kezdtük el sz első dalt, de a közönség máris őrjöngeni kezdett. Taspoltak, tnácoltak és velük együtt örültünk mi is. Eljátszottuk az utolsó számot. Lementünk a színpadról és jött a TH. De nem nézhettük a srácokat 1 percre sem, mert elénk jött egy magas férfi és beszélni akart velünk. Egy menedzser volt. Egy híres menedzser. Azt mondta, hogy ha akarjuk, ő nagy sztárokká tesz minket. Mi elfogadtuk az ajánlatot. Váge lett a koncertnek és mentünk haza aludni.
Eltelt 1-2 hónap. Már a slágerlisták élén volt. Sok pénzt is kerestünk és elhatároztuk, hogy építtetünk egy hotel szerű épületet, csak hogy itt a kezdő együttesek/ énekesek próbálhatnak olcsón, ha nincs hol próbálni. (bocs a szó ismétlésért)
A "szállodában" közel 200 (pontosan 198) "szoba" van, ahol a "vendégek" próbálhatnak. Pár nap múlva már naponta kb. 150 ember kért "szobát". Rájöttünk, hogy egyszerűbb, ha mi is ott próbálunk. Egyszer, amikor elmentem WC-re és mikor visszafele mentem a TH számait hallottam kiszűrődni az egyik szobából. Benéztem a kulcslyukon és tényleg a TH volt. Éppen a Durch den Monsun-t játszották és én nem bírtam ki, hogy bele ne énekeljek.
Mondani sem kell, hogy meghallották. Bill kiszólt:
-Ki van ott?
Elkezdtem futni. Bill utánam. Utólért. Azt kérdezte, ki vagyok, mire mondtam, hogy Daniella és ott próbálok az együttesemmel, de mikor kimentem, meghallottam őket. Ő erre behívott, hogy ha akarom hallgassam meg őket. Mondanom se kell, hogy nagyon jó volt.
Visszamentem a lányokhoz és elmeséltem nekik, hogy mi történt. A srácok megadták a telefonszámukat is. Mi pedig folytattuk a próbát.



Na remélem már izgultok a következő rész miatt! Ja és valaki említette, hogy nem tartom be azt, hogy hetente írom az új részt! Bocsi akkor pontosítok: TÖBBNYIRE hetente írom majd a részeket...  És bocs, hogy így most hirtelen bejelntem :)

-Jó reggelt! - ébresztett fel valaki.
- De ma nincs is suli! -feleltem.
-De már délután 2 óra!
-Tessék? Mért nem szóltál előbb?
-Mert olyan mélyen aludtál. Nem akartalak felkelteni.
- Na jól van! Hívjuk fel a... Hogy is hívják őket?
- A gitárost Évinek, a basszusgitárost pedig Encsinek.
-Szóval Éva és Enikő?
-Igen.
-Jó! Hol a teló?
- Itt.
- De ez a TE mobilod!
-Igen de én beszélek velük, aztán átadom neked.
-Ja, oksa.
Anyu elkezdett beírni egy számot a mobilba. Mivel ki volt hangosítva a mobilja, jól hallottam, hogy mit mond Évi.
-Halló? -vette fel Évi.
-Szia Évi! Irma vagyok. Együtt dolgoztunk régen. Emlékszel?
-Jaj de rég hallottam a hangod! Mizujs?
-Figyu a lányom bandát alapított és kéne egy gitáros! És hát mivel te gitározol...
-Értem. Mikor van a próba?
-Ezekszerint elvállalod?
-Nem. Megnézem, hogy tehetségesek-e, aztán döntök.
-Oké. Megkérdezem a lányom, hogy mikor van a próba.
- Ma 5-kor. -szóltam bele.
-Ma 5-kor. -ismételte anyu.
-Oké. Hol?
-A hű nemtom mien hotelban...
-Milyen színű?
-Piros és nagy.
-Ja tudom. Megyek!
-Köszi, szia!
-Puszi!
Pont 5 óra volt, amikor (nagyon divatos cuccokban) megérkezett Évi. Szerencsére tetszett neki a próba, Petra unokatesója pedig el se jött, olyan bizosra mondta, hogy beszáll. Megkapták a papírokat, amin az volt rajta, hogy miket kell játszaniuk. Másnap volt a közös próba és már csak 2 nap a koncertig.















Remélem tetszett és izgultok a következő rész miatt.

Telt múlt az idő és már csak 1 hét volt a koncertig. Sikerült írni 8 király dalt. Ennyi pont elég volt. De volt egy akadály. Vagyis nem is egy hanem kettő és ez a kettő Klau és Kriszta volt. Pont a basszuskitáros és a másik gitáros. ( az egyik én voltam XD ) De ne szaladjunk így előre. Elmondom, hogy történt. Az egész úgy kezdődött, hogy mivel Klau és Kriszta nem volt képes 3 hangot egymás után lejátszani a gitárján, ezért úgy gondoltuk, kitesszük őket a csapatból és a koncertig keresünk valaki mást helyettük. A gond csak az volt, hogy megtudták. Elhatározták, hogy beállnak egy másik együttesbe és ellopják a dalainkat. Amikor ezt megtudtuk azonnal röpültek is a bandából. A papírokat, amiken a dalok voltak leírva, elvettük tőlük. (mivel nem gyakoroltak sose, úgysem jegyezték meg a dalokat fejből) Most csak egy gond volt. Keresni kellet két másik tagot. De ez még a kisebb baj. Még a szülőknek is el kell mondani, hogy hova tűnünk majd este 9 óra után. (mint csapatkapitány) természetesen nekem kellett megoldanom a "szülőproblémát" . eltelt 3 nap és már csak 4 napunk maradt a koncertig, a szülők pedig még mindig nem tudtak semmit. Este odamentem anyámhoz és elkezdtem rávezetni, hogy elmegyek koncertezni. vacsora után odamentem hozzá :
-Szia anyu! - köszöntem.
-Szia! De hát miért köszönsz? Már láttuk egymást ma! Vagy én emlékszem rosszul?-nézett rám anyu gyanakvó szemekkel.
-Nem! Dehogyis! -feleltem zavartan.
-Jól látom, hogy valamit el akarsz mondani?
-Anyu mit szólnál ha 4 nap múlva este 9-kor koncetem lenne?
-Koncerted? De mégis hogyan?
- Úgy történt hogy alapítottunk egy együttest és...
-Alapítottatok? Mégis kivel?
-Hát... Pár itteni lánnyal...Meg Petrával!
-Rendben menjetek!
-Tessék?
-Azt mondtam mehettek!
-Jaj! Köszi anyu! Kösziiiiiii!
-De csak egy feltétellel...
-Jaj anya!
-... ha megengeditek, hogy meghallgassam az egyik próbátokat.
-Rendben, de még 2 tag hiányzik. A gitáros és a basszusgitáros.
-A munkahelyemen még tavaly volt egy gitáros lány. Azthiszem úgy 28-29 éves és ide költözött Németországba. Ja és véletlenül holnap találkozom vele.
-Jaj! Anya légyszi kérd meg, hogy játszon a bandánkban.
-Oké! Ja és véletlenül Petra unokatesója basszusgitáros!
-Tényleg? Van unokatesója?
-Igen! Dorina a neve. Ha akarod fel is hívhatod, mert megvan a telefonszáma.
-Oké!
-De nem most. Késő este van. Már biztos alszik. Ja és azt ajánlom, kövesd a példáját!
-Oké anyu jóéjt!
-Köszi neked is!


















Na remélem tetszett ez a rész is! Ne feledjétek, 1 hét múlva jön a folytatás! Addig is remélem várjátok a következő részt! :)

A kedvenc együttesem a Tokio Hotel és gondolom mások is ábrándoztak már róla, hogy mi lenne, ha valóban egyszer találkozhatna vagy beszélhetne az együttessel.
Egy átlagos napon történt, hogy elutaztunk (a szüleim, a barátnőm,Petra, Petra szülei és persze én) Németországba. Egy hotelban szálltunk meg. 2 szobában laktunk mindenki a maga családjával. Amikor kimentünk a hotel elé láttunk 5 lányt akik TH-s pólóban voltak. Mivel rajtam is olyan póló volt, odamentek, köszöntek, beszélgettünk.A nevük Dia, Szandra, Kriszta, Evelin és Klaudia (Klau) volt.Jól összehaverkodtunk. A lányok elárulták, hogy tudják, melyik hotelban vannak a TH-s srácok. Megbeszéltük, hogy a koncert után késő este (mivel a szüleink nem engednének el) megszökünk és elmegyünk hozzájuk. A koncertig még 3 hét volt. Nagyon lassan vánszorgott az idő, talán pont azért, hogy minket idegesítsen. De egyszer csak el kellett jönnie a koncert idejének. Addig is, hogy ne unatkozzunk alapítottunk egy együttest. Rendes nevet nem sikerült neki adni, így hát elneveztük magunkat "Névnélkülieknek". Készítettünk egy videóklippet is, amit feltettünk az internetre. A TH előzenekara azonban most mondta le a fellépést, így keresni kellett valaki mást. Mondanom sem kell, hogy minket választottak. Nagyon örültünk, de még csak egy dalunk volt és sürgősen írnunk kellett még párat. Ígyhát neki is láttunk. Ilyenkor bezzeg csak úgy telik az idő, ha sietni kell valamivel. De most nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy felléphetünk a Tokio Hotel előtt. Már csak egy gond volt. Hogy mondjuk meg a szülőknek?















( ha tetszett és érdekelne a tovább a történet, akkor elmondom, hogy 1 hetente fogom írni a következő részt. bocs, hogy iyen sok időbe telik, de nem tudok minden nap írni 1-1 részt. de hogy ne keseredjünk el, lehet, hogy néha 1 hétnél előbb írom a következő részt! remélem az első rész tetszett.)